Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok

/.../ S hogy az egydimenziós ember mindennapi életét, ami innen van a képzelet abnormitásán, a poétikai meghatározottságokon, mennyire átjárja a fejlett ipari társadalom egy hangra komponált elvárásrendszere, azt jellegzetes példán keresztül mutatja be Marcuse. "Új autóban robogok. Érzékelem a szépségét, a csillogását, sok-sok lóerejét, kényelmét - ám ekkor eszembe jut, hogy viszonylag rövid idő múlva elromlik és javíttatnom kell; hogy szépsége és csillogó külseje haszontalan, sok-sok lóereje fölösleges, hatalmas mérete hülyeség, meg hogy nem fogok parkolóhelyet találni. Kezdek úgy gondolni az én kocsimra, mint a Három Nagy gépkocsitröszt egyikének gyártmányára. Ôk határoznak a kocsim kinézetéről, ők gondoskodnak a szépségéről és haszontalanságáról, lóerőiről és romlékonyságáról, működéséről és elavulásáról. Valahogy becsapva érzem magam. Úgy hiszem, a kocsim nem az, ami lehetne, s lehetne jobb autókat is gyártani kevesebb pénzért. De hát a másik fickónak is élnie kell. A bérek és adók túl magasak; kereskedelmi forgalomra szükség van; sokkal jobban élünk, mint azelőtt. A látszat és valóság közti feszültség eloszlik, s a kettő egy eléggé kellemes érzésben olvad össze." (uo. 250. p.) Éppen ez az emóció, ami a fejlett társadalmak egydimenziós emberére olyannyira jellemző, akadályozza meg azt, hogy valódi kérdésfeltevések keretében közelítse meg és fedje fel a kor problémáit. Ez a nagy Egész, amit a nyugat civilizációjának hívunk, mindannyiunkat saját engedelmes alkatrészévé szelídít - folytatja gondolatmenetét Marcuse - s elhárítja, feloldja minden olyan kezdeményezésünket, amely kitörni készül a felszíni csillogás pluralizmusából, a szabad választás eltervezettségéből, a kreativitást nélkülöző munkatevékenységből, az egyféle orientációval rendelkező és elszegényített gondolkodásból, kultúrából./.../
Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok
http://mek.oszk.hu/00000/00085/html/nter2031.htm